Salomon Visegrád Trail

Június első hétvégéje, huszonkilenc kilométer, ezerszáz méter pozitív szintemelkedés, száraz, tökéletesen felhő- és csapadékmentes harminc fok, meg egy terepfutó verseny. Nem tagadom, voltak pillanatok, amikor nagyon irigyeltem az ultrások éjfeles rajtját, annak ellenére is, hogy félek a sötétben.

Hétfő délután van már, lassan eltelt huszonnégy óra, mióta beértem, és még nem tértem teljesen magamhoz – azt hiszem, ez mindent el mond arról, hogy milyen kizsigerelő és egyben csodálatos verseny volt. Nagyjából tudtam, mi vár rám, de volt, amire nem készültem fel előre – az jól pofán is vert, de sokat tanultam belőle. És utána egy nappal már megszépülnek az emlékek: az marad meg, hogy mennyire mélyre tudtál lenyúlni magadban, hogy jól és erősen be tudd fejezni a versenyt.

Itt egy videó a rajtról, olyan harminc másodperc környékén kocogok el nagy koncentrálásokban.

Kicsit féltem az egésztől, aggasztott, hogy nem vagyok ehhez még elég edzett – ebbe az is belejátszott, hogy volt egy nagyon lassú pályabejárásunk egy hónappal előtte és hogy bár nagyon sokat futottunk az elmúlt két hónapban, nem feltétlenül tartottam az edzéstervet és emiatt volt is egy kis lelkifurdalásom. Szerencsére végül ezek az aggodalmaim egyrészt nem igazolódtak be, hogy arról ne is beszéljünk, hogy egyből elfelejtettem mind, ahogy a rajtvonalhoz álltunk.

Itt egy szép szintrajz, amit óriás képszerkesztői tudásommal felszerelkezve már kiegészítgettem magamnak a szintidőkkel és a minimum idővel, amit tartanom kellett, hogy időre beérjek:

visegrádtrail

Az elején bemelegítő kaptató, majd sprint az első frissítőpontig. Legalábbis nekem ez volt a célom: tudtam, hogy húzósak a szintidők (bár így utólag visszanézve annyira már nem tűnnek kegyetlennek), így szándékosan gyorsra vettem az elejét, hogy a második szakaszra, ami különösen kegyetlen, több időm jusson, ne az elején használjam el kocogásra az időt, inkább tudjak erőt tartalékolva hegyet mászni. Persze dönthettem volna fordítva is: erőtartalékolós első szakasz, hogy teljes energiával mehessek neki a húzós másodiknak, de ennél nekem többet ért a tudat, hogy bőven maradt időm elkóricálni a második szakaszon.

Megvolt a terv: viszonylag gyors első tíz kilométer, nyugis frissítés, következetes hegymászás, gyors downhill, majd ez mégegyszer és egy utolsó pihenőpont után egy bekocogós finis. Volt, amit tudtam tartani, volt amit önhibámon kívül és amit önhibámból nem.

Az eleje annyira jól sikerült, hogy a Pap-rétre huszonhetedikként értem be a lányok között – ott helyben ezt nem is éreztem, csak miután frissítettem és szaladtam vissza a pályára, tudatosult bennem, hogy rengetegen jönnek velem szembe visegrádos rajtszámmal.

Itt már kicsit elengedtem magam: az első feladat ki volt pipálva és tudtam mi jön: két négykézláb mászós hegy és két baszatós downhill – és ügyesen nagyon sok időt csináltam magamnak erre a szakaszra. Mindkettőt szeretem és mindkettő megy – gondoltam én akkor még nagy fasszal – akkor még a hőség miatt sem aggódtam kifejezetten: jól bírtam az első szakaszt, lényegében amiatt is jobban aggódtam, hogy nem volt térerő és nem tudtam bejelentkezni Petinél, hogy merre vagyok, mint hogy mi lesz velem.

Azt nem kalkuláltam bele – vagy inkább akkor még nem éreztem – hogy míg a verseny elejének a nagy része a fák alatt ment, a második szakasz egy részét már a hegy tetején fogom megtenni, a tűző napon.

Az első hegy tetejéig nagyon jót mentem, nyugisan másztam, néha megpihentem – nem akartam kizsigerelni magamat, tudtam, hogy fölösleges, mert akkor soha nem jutok fel a másodikra. Nagyon szépen figyeltem a frissítésre: negyven percenként lement egy energiazselé/magnashot/energiashot, gyakran tudtam folyadékot pótolni is.

Az első downhillel közel sem voltam elégedett, nem voltam olyan gyors mint eddig, vagy akár bármikor: a talaj nagyon bizonytalan volt, az avar alatt mozgó kövekkel és ágakkal vagy gödrökkel kacskaringózott lefelé. Éreztem, hogy a reflexeim már közel sem olyanok, mint az elején, nem akartam megkockáztatni egy esést, úgyhogy óvatoskodtam inkább. Mérges voltam magamra, mert a hasam is fájt: a frissítőponton rámentem a kitett savanyú uborkára, ami ott helyben nagyon jól esett, de később kiderült, hogy a szilárd táplálék csak rázkódott a gyomromban, zavart és fájt. Note to self no.1: csak folyékony frissítés vagy alaposan pépesre rágás.

Úgy féltávnál voltam ekkor és kifejezetten élveztem a futást az itt-ott becsúszó problémákat eltekintve. Arra gondoltam, amit Lőrincz Olivér írt a verseny előtt: az a legfontosabb, hogy élvezd a futást. Ha nem teszed, szart se ér az egész. A legtöbb futónak van mantrája, amit elő tud venni, amikor érzi, hogy leszállóágban vannak a dolgok – én még erre nem találtam rá, de ez, hogy arra koncentráltam, hogy alapvetően azért jöttem ide, hogy élvezzem ezt a versenyt és boldoggá tegyem magamat, egészen jól működött.

A két hegy közötti átvezető szakaszon kezdtem érezni, hogy nagyon elbasztam a dolgot. Ráadásul olyasmin hasaltam el, amire nem is gondoltam, hogy probléma lesz. Meg is írtam Petinek, hogy idővel nagyon jól állok, de a víz necces lesz.

Note to self no.2 : VÍZ

Kb egy liter vízzel a táskámban indultam el, plusz egy két és fél decis kulacsban izóval – ebből iszogattam már a rajt előtt, ott helyben újra is töltöttem. Az első frissítőpontnál megittam a maradékot, feltöltöttem magamat vízzel és kólával, majd indultam is tovább – nem sokat piszkáltam addig a zsákot, csak akkor amikor megettem a zselét, hogy feloldódjon. Abból indultam ki, hogy még sosem fogyott el a zsákomból az összes víz, feleslegesnek éreztem így a plusz súlyt cipelni, ami egy valid érv volt, azt az egyet nem kalkuláltam bele, hogy még nem másztam hegyet futóversenyen harminc fokban. Amatőr hiba, elismerem, shame on me. Jövő hónapban többet viszek a Börzsöny trailre, ez már biztos.

Annyira akkor még nem aggódtam, visszavettem a vízből, próbáltam takarékoskodni, szerencsére épp egy erdősebb, laposabb szakasz jött. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi lesz, ha nem lesz elég vizem. Kiittam a kulacsom és nem tudom, mi történt, hogyan, de találtam egy kutat. Nagyon meglepett, mert ugyan már bejártuk a pályát egyszer, nem emlékeztem rá. Nem tartom kizártnak, hogy valamelyikünk őrangyala telepítette oda amíg futottunk, mert amíg teletöltöttem a kulacsomat, úgy huszan álltak be mögém sorba – mint később kiderült, nagyon jól is jött az a víz.

A második hegy már darabokra szedett, be kell valljam: felfelé még simán ment, hajtott a hideg víz és a zselé, amit a zsákban lévő vizem maradékával ettem meg, de a hegytetőn már a kopasz napsütésben meg akartam fogni egy fát, ami, mint kiderült, nem volt ott. Ott már azzal játszottam, hogy le és felvettem a sapkámat: ha felvettem, nem égette a fejemet a nap, de ha levettem, legalább a menetszél hűtötte az izzadtságot.

Egy dolog biztatott: nincs több kibaszott hegy. Már csak le kellett jönnöm, frissíteni és bekocogni Szentendrére. Itt nagyon örültem, hogy hagytam időt erre a szakaszra, kellett, megengedhettem magamnak a pihenést, a lassabb, regeneráló kocogást, hogy nem kellett őrült módon lehajtanom magam a hegyről.

A skanzeni frissítőponton egy önkéntes lány a nyakamba öntött egy kancsó vizet és én majdnem megöleltem, lényegében egy órája erre vártam – pohár víz-pohár kóla-pohár víz és mentem is tovább. Hét kilométer volt még hátra és éreztem, hogy nem itt fogok PR-t futni, kizárólag lecsorogni szándékoztam. Emlékeztem, hogy Szentendrén van még egy kút, ami mellett elmegyünk, úgyhogy miközben a betonon csapattam a tűző napon nagyon vad, 6:30-as meg 7:20-as perc per kilométerekkel, inkább magamra, mint magamba döntöttem a vizet, majd a legvégére összeszedtem magam, a célba mégis csak illik gyorsan futva megérkezni alapon.

4 óra 30 perc lett a vége, másfél órával a szintidő előtt, 43. helyezettként a lányok között. Nem voltam még ilyen durva versenyen, de minden pillanata megérte: még mindig sajog mindenem, de ritkán is vagyok ilyen büszke magamra: valahol az elmúlt másfél évben terepfutó lettem.

Már ‘going’-ot nyomtam a jövő évire.

IMG_1610

Reklámok

Salomon Visegrád Trail” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Nyúlcipőbolt Mátra trail és viharos viszonyunk a Speedcross-szal – HIKE 'N SEEK

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s